Teller Nóra a szegregált lakóterületek mobilitási mintázatait vizsgáló kutatása eredményeit az Európai Lakáskutatók Hálózata (European Network of Housing Researchers) Uppsalában (Svédország) szervezett éves konferenciáján mutatta be. A Városkutatás munkatársa azt vizsgálta, hogy a szélesebb strukturális tényezők – a jövedelmi egyenlőtlenségek, a lakáspolitika hiányosságai, a lakáspiacon megjelenő diszkrimináció – hogyan befolyásolják a szegregált lakóterületeken élők lakhatási lehetőségeit és döntéseit. A vizsgálat fókuszában szegregált, döntően romák lakta területek telepfejlesztési és szakpolitikai mechanizmusok álltak, a kutató ezeket két esettanulmány és kvantitatív vizsgálat alapján mutatta be.
A rendszerváltó országokban a térbeli kirekesztési folyamatok politikai, gazdasági és intézményi tényezők együtthatására jelentek meg. A városi területekre és onnan kifelé irányuló migrációs folyamatok hozzájárultak a marginalizált csoportok kiszorításához és szegregációjához. A restriktív szociálpolitikai reformok mellett lefolytatott városrehabilitációs programok, a regionális fejlesztési és lakhatási szakpolitikai változások kiszélesítették a középosztályi lakástulajdonosok és a peremhelyzetbe kerülő, kirekesztődő csoportok közti jövedelmi és vagyoni különbségeket. Az utóbbiak így nem csak a lakáspiacon kerültek nehéz helyzetbe, hanem egyre inkább a legmegfizethetőbb – legalacsonyabb értékű – ingatlanpiaci területeken koncentrálódtak.
A háztartások egyéni lakhatási döntései így merev, térben erősen behatárolt keretek közé szorultak. A nemzeti lakáspolitikai intézkedések egy fontos része mindeközben kifejezetten a viszonylag jobb módú családok otthonteremtését támogatta, így az alacsony jövedelmű ingázók még jobban kiszorultak a legnagyobb munkaerőpiaci központokból. Így megjelent, majd felerősödött a szegénység térbeli koncentrációja, amely gyakran etnikai elkülönüléssel járt együtt. A városi és regionális fejlesztéspolitikák megkíséreltek reagálni ezekre a folyamatokra, ám hatásuk és hatékonyságuk is korlátozottnak bizonyult: nem tudták érdemben befolyásolni sem a hátrányos helyzetű családok egyéni döntéseit, sem pedig a többi fontos szereplő lakhatási stratégiát, emellett nem tudtak érdemben hozzájárulni a gazdasági és intézményi környezet fenntarthatóbb és kiegyensúlyozottabb térbeli eloszlásához.
A marginalizált helyzetű csoportok térbeli elszigetelődését fokozta a családsegítő és szociális szolgáltató rendszerben megjelenő diszkrimináció, ami tovább mélyíti az egyes lakóterületek közti szakadékot, és felgyorsítja a szegénységet koncentráló és a magasabb jövedelmű lakóterületek újratermelődését. A magas tranzakciós költségek miatt korlátozott mobilitás és lakóhelyi migráció is nehezíti a helyzetet – ez különösen jellemző az olyan, kiemelkedően magas lakástulajdonosi arányú országokban, mint amilyen Bulgária, Magyarország, Románia vagy Szlovákia, ahol a tulajdonos által lakott lakások aránya 80-95 % közötti.