“Az önkormányzatok legfontosabb lakáspolitikai feladata a rászorultak lakhatásának megszervezése – lenne. A vagyongazdálkodási érvek azonban ütközésbe kerülnek a szociális érvekkel: gyakorlatilag politikai kérdéssé válik az, hogy melyik szempontot tudják jobban érvényesíteni a helyi szereplők: a szegények kiszorítását vagy a felkarolását.” Teller Nóra cikke a Mérce portálon áttekinti, hogyan kerültek lakáspolitikai patthelyzetbe az önkormányzatok a rendszerváltást követő időszakban. Ez a patthelyzet egy évtizede nyilvánvaló a szakma számára, állami beavatkozás nélkül azonban nem fog megváltozni. “Ha a lakhatási szegénységben, azaz megfizethetőségi problémákkal küzdő és rossz lakásokban élő családok számát nézzük ma Magyarországon (a két tényező persze sokszor átfedésben is van egymással), akkor komolyan el kell gondolkodni azon, hogy milyen varázslattal tervezi kezelni a helyzetet egy mindenkori kormányzat, mert hiszen körülbelül egy évtizede, azaz a 2008-ban elkezdődött válság óta sehogy sem akar magától megoldódni a probléma.” […]
“Azzal viszont, hogy az állam a rászorultak lakhatási szükségleteinek a kezelését a helyi önkormányzatokra bízta, pénz és paripa nélkül, a legkiszolgáltatottabb és egyben legköltségesebben segíthető családok gondjainak kezelését tolta és tolja le helyi szintre. Az eredmény ismert: még akkor sem biztos, hogy „bevállalják” a politikusok az adott – stigmatizált, mert hajléktalan vagy roma – bérlőket, ha a lakások felújításáért egy forintot sem kell fizetniük, és még segítséget is kapnának a bérlők, ingyen. […] Még mindig az önkormányzatok azok a szereplők, amelyekre a súlyos lakhatási helyzetek megoldásában építeni kellene és lehetne, ha a mostani lakástámogatási rendszerben végre rendet lehetne tenni, és el lehetne mozdítani felelősen gazdálkodó, de közben a társadalmi kihívásokat is megfelelően kezelő szervezeti formák támogatása felé.”
A teljes cikk a Mérce hírportálon olvasható.